Tegnap esti sétánk alkalmával, ismét megfigyeltem a varjakat. Itt éldegélnek gyakorlatilag velünk, csak a szomszéd fán. Sok fát kivágtak itt a környéken egy betegség miatt. Fel vannak bolydulva a madarak, kell még némi idő mire megtalálják a helyüket. Szerencsére itt maradtak, én kedvelem Őket, megszoktam az elmúlt 30 évben.
Ücsörög békésen, aztán egyszer csak eszébe jut valami és elkezdi mondani a magáét, mint valami mókás vén öregember, krákog maga elé ás méltatlankodva, toporogva nyakát meg nyújtogatva nézelődik. Tegnap is olyan jót kuncogtam az egyiken :-)
Meg eszembe jutott a tavalyi kis kalandunk, ami ugyan rövid volt, de ricsajos és károgós. Idézet a régi naplónkból ( bocs, attól aki már olvasta, de most olyan nosztalgiám támadt rá).
"2008. május 8.
A Sárkánybébi avagy a rikoltozó varjúfióka
Már azt hittem leülhetek, mikor apa haza jött ebédelni, a kapu elől telefonált, hogy nem tud feljönni, mert egy varjú fióka állja útját szem forgatva. Na lementem megnézni a tüneményt, mondtam, hogy nem bánom hozza megmentjük. A madárka rögtön lekárogta az egész család haját, félelmetes hang jön ki és elég magas decibelen egy ilyen kis micsodából. Erik sírva fakadt a macska felháborodott, hogy beköltöztettük a sárkányt a kosarába.
Felhívtam a vadaspark igazgatóját, aki annyira ember mint senki, mire beértünk a madárkával, akit befogadtak, már Ő is ott volt, hogy megvizsgálja. Hát ennyi...."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
De aranyos sztori! Én erről bizony lemaradtam! De most jó volt elolvasni!
VálaszTörlésA vadaspark igazgatója is nagyon emberi, mint írtad....de ezt se tették volna meg sokan, mint Ti!!! Tőletek is nagyon emberi volt....!!!!!
VálaszTörlés